Úr! Isten! Mi történt velem? Olyan heves vágy tört rám, hogy képtelen voltam parancsolni az ösztöneimnek. Minden vágyam az volt, hogy átöleljem, hogy felszárítsam a könnyeit, beleszagolni a hajába, beletúrni dús fürtjeibe, miközben megízlelem az ajkait. A számban akartam érezni a nyelvét, és...Nem tudtam parancsolni magamnak. Annyira vágytam. A bennem élő farkas annyira vágyott. Valamire. Ott voltam, elmehettem volna, de én közelebb léptem, és közelebb, és éreztem őt. Fájdalmát, keserűségét, amit én okoztam, aztán átöleltem és végem volt, egy pillanat alatt. A csókja forró volt, pimaszul kívánatos, vérével együtt pezsgett az enyém is. Kívántam őt, és ő? Ő is. Olyan heves volt, annyira mély és szenvedélyes. Még csukott szemmel is láttam őt, gyönyörű arcát. Szőke hajzuhatagát. Távolról azonban felrémlett egy másik arc. Egy fénylő, zöld szempár, telt ajkak, hívogatón szétnyílva. Angie közelebb lépett, megint őt láttam. Nem tudtam mi történik éppen. Angiet akartam, de ...mást is akartam. Mintha kétfelé váltam volna, mintha nem lettem volna egy a farkassal aki vagyok. Beleremegtem ebbe a félelmetes érzésbe,de Angie tartott, nem engedett, és én átadtam magam. Körülöttünk mintha minden elmosódott volna. A folyó lassabban folyt, a holdsarló sápadtan világított az elé kúszó felhő mögül. Megváltozott a világ színe, mintha minden kékes fénnyel ragyogna. Nem. Nem! Hogy nem vettem észre? Ezt nem tehetem! Kétségbeesetten próbáltam elszakítani magam tőle. Mikor sikerüt, a pulóver ujjába próbáltam rejteni megváltozott szemem, ami úgy ragyogott, mint egy rohadt reflektor,de a testem annyira reszketett, hogy alig bírtam állni a lábamon. Ilyen vénség létemre egy olyan nőbe kapaszkodok, aki épp csak felnőtt. Ó Angie, kérlek ne beszélj! Ne kérj! Most nem biztos, hogy ellene tudnék állni. Kérlek! Ne kérd ezt! Egy pillanatig tartott mikor ráeszmélt mit látott. Mielőtt beleőrült volna a félelembe elzártam ezt az emléket.
A karjaimba hanyatlott. Olyan könnyű volt, olyan gyönyörű. Nem sokan jártak az utcán, de mintha megkönyörült volna rajtam valami láthatatlan erő, köd szállt le a városra, és elrejtett minket a kíváncsi szemek elől. Való igaz, nem nagyon akartam magyarázkodni miért is cipelek egy ájult, fiatal lányt a karjaimban, a város egyik kimondottan veszélyes vidékén, az éjszaka közepén. Be kell látni, ebből nagyon nehezen magyarázná ki magát az ember. Bár, inkább sehogy. Nem is sejtettem, hogy mégsem vagyunk egyedül.
Letettem Őt az ágyra. Arra a kanapéra amin először átöleltem, amikor azt a rémes sikolyt hallatta. Most nyugodtan aludt, szőke fürtjei angyalian keretezték ovális arcát, és gyönyörű kontrasztot alkottak a kanapé kék bársonykárpitjával. Úgy éreztem időtlen időkig képes lennék elnézni ezt a látványt. de erőt vettem magamon, és elszakítottam magam tőle, bár minden porcikám kiabált a döntés ellen. Elővettem a telefont és tárcsáztam. A vonal túlvégén álmosan szólt egy hang. Immár másodszor két órán belül.
-Nekem családom van.
-Sajnálom. -tényleg sajnáltam. De egyszerűen nem tudtam kihez fordulhatnék. A beállt csendben pisszenést sem hallottam. Reméltem, hogy Vicky, Angus felesége, nem küld el melegebb éghajlatra. Muszáj volt beszélnem valakivel.
-Gyere ide.
-Csak ha nem zavarok.
-Skóciában vannak. Látogatóban.
-Köszönöm.
-Gyere. Most.- Angus bontotta a vonalat. Ránéztem a kanapén fekvő, békésen alvó nőre, és mit nem adtam volna azért, hogy lássam miről álmodik. Nem tudtam megállni, hogy végig ne simítsak az egyik selymes fürtön, és végestelen végig képes lettem volna csavargatni. Végül mégis sikerült elengednem. Nem tehetem ezt. Ő nem olyan, mint a többi. Írtam egy pár soros levelet , hogy ne keressen. Majd jövök.
Fél négykor értem Angushoz. A családi birtok messzebb feküdt a várostól, De így is egy, max másfél óra alatt odaértem. A nagyközség a Rambouville erdő mellett feküdt. Nyugodt környék, jó szomszédok. Szép erdő, tágas helyek egy olyan kis falkának, mint a Snakehorn. Persze itt csak Angus és felesége, Vicky laktak a gyerekeikkel. szüleik Skóciában maradtak, de elég sokszor mentek látogatóba egymáshoz. Hiába a kötelékeket nem lehet elszakítani vagy csak bitang nehezen.
Angus civil foglalkozása rendszergazda volt a helyi motelek, erdészházak turisztikai rendszereit és a szomszédság apróbb-cseprőbb számítógépes bajait tartotta karban és rakta rendbe. Azt gondolná róla az ember nyüzüge, csontos és vékony kis alak, kockás flanelingben és vastag keretes szemüveggel, csendes birkatürelemmel. Angus rácáfolt a sztereotípiákra, a flanelinget kivéve. Magas, izmos, mint a legtöbb vérfarkas. Rendkívül okos. Valóban szelíd ember, addig amíg valaki ki nem húzza a gyufát. Volt már olyan, hogy a helyi étteremben ő tette ki a vendéget aki inzultálta a pincérlányokat. Sok barátja és jó kapcsolatai vannak, és nála bölcsebbet csak egy valakit ismertem. Leparkoltam a kocsit a fehér léckerítés előtt, amit vastagon befutott már a vadszőlő. A háznak két emelete és egy hatalmas alagsora volt, amiről persze senki nem tudott semmit, mert a pince alatt egy szinttel volt kialakítva. Itt tartotta minden feljegyzését a farkasok történelméről. Kockás flanelingben, mi másban, és félig gombolt farmerban állt a levendulaszínű ház teraszán, és ahogy rám nézett azokkal a búzakék szemeivel erős késztetést éreztem ,hogy megforduljak és elmenjek valahová nagyon messze. Mindig ezt csinálta, mintha a vesémbe látna, szinte átfúr a tekintete amitől az ember frászt kap.
-Ne állj meg, gyere tovább!- Nem biztos, hogy akarok. Vagy kellene.
-Gyere már, hűvös van!-Nem tudtam lépni, nem, ezt nem akarom elmondani senkinek, mégsem. De már késő volt. Angus, mint a villám termett mellettem, és akkorát csapott a hátamra, hogy majdnem kiszakadt a tüdőm. Majd meglódított befelé, és ránk csukta az ajtót. A nappali tágas volt, de nem hivalkodó. Az egyszerű dohányzóasztalon illatozó levendulacsokor állt cirádás üvegvázában, mellette hamutartó a dohányzó vendégeknek. A sarokban szépen elrendezve puffok, ha többen jönnének, a padló fényesen csillogó tölgyfa parkettával kirakva. A távolabbi sarokban csinos kandalló, amiben vidáman, de csendesen pattog a tűz.
Meghitt, és otthonos. Nem úgy, mint az én lakásom, ahol most Angie alszik. Ahogy figyeltem a tüzet észre sem vettem, hogy barátom eltűnt és visszatért egy üveg jóféle skóttal, és két pohárral. Elképzeltem milyen jól érezné magát itt Angie. Ez a hely annyira ő volt, annyira az ő jelleme.
-Mire gondolsz?-Angus hangja visszazökkentett a valóságba. Nem. Nekem nem lesz ilyen jövőm. Ahhoz már késő.
-Bajban vagyok. - A csendben Angus csak figyelt. Vártam valamit. Bármit. Csak mondjon valamit.
-Léon, nem vagyok gondolatolvasó, elmagyaráznád miféle bajban vagy?
Mit is kellene mondanom? Hogyan is kellene fogalmaznom? Minden olyan bonyolultnak tűnik. A megszokott életem felborult egy...
-Nem..nem tudom.- Közben pedig azon gondolkodtam, hogy jó, hogy van pohár, de az üveg csábítóbb.- Olyan, furcsa ez az egész. Van , ez a lány. Angie, és...
Angus hangosan tapsolni kezdett, és közben röhögött, na pont erre nem volt szükségem. -Egy kislány belefojtotta a szót a nagy nyomozóba! Szeretném megismerni a hölgyeményt.
-Angus, ne...Csak... hallgass meg jó?- Barátom abbahagyta a nevetést, és komolyra váltott. végre. Én pedig elmeséltem neki, mi történt az éjjel. Sophiet, és azt, hogy mennyire közel éreztem magamhoz, és Angiet, hogy mennyire akartam őt. Becsületére legyen mondva egy pisszenés nélkül hallgatott végig, csak néha forgatta meg az italt a pohárban, és közben figyelte, ahogy örvénylik. Vártam a reakciót. Hosszú percekig vártam, gyakorlatilag bármire. Úgy éreztem órák teltek el, mire felállt a fotelból, és elballagott valahová. Nem néztem az időt, egyszer úgyis visszajön. Így is lett. Visszahuppant a fotelba, és jelentőségteljesen rám nézett. Megrémültem a tekintetétől, búzakék szeme baljósan fénylett.
-A szüleimmel és a feleségemmel beszéltem. -A szemöldököm a homlokomig csúszott, nekem ahhoz mégis mi közöm? Vagy... - Rosszul áll a szénád barátom.
-Mondj olyat amit nem tudok.
-Nem képletesen értem Léon. -valóban, hangjában szemernyi gúny nem volt.- Hatalmas. Bajban. Vagy.